Napok (igaziból hónapok, évek) óta nem hagy nyugodni egy téma, ami a jelek szerint hirtelen a belpolitikai közbeszéd napi tárgyává vált. Ez pedig a “fegyelmezzük már meg a cigányokat segélyen élő nagycsaládosokat, mert ez így nem állapot” szituáció. Ugye a közbeszéd tematizálásához mindig kell valami aktuális szituáció, ebből pedig napjainkban van bőven - és lesz is a jövőben. Vegyük fel mondjuk a fonalat a “megvédjük a magyarokat” Gárdánál, Olaszliszka, Monok, Pátka, mittomén, több kistelepülés nevét tanulja meg az egyszeri magyar manapság, mint közoktatásban 12 év alatt. A tendencia egy irányba mutat: a szélsőjobbról elindult követelések mainstreammé válnak és lassan szélsőjobbtól populistáig mindenki azt követeli, hogy a becsületes magyarok vérén élősködő segélyen élő bűnözőket rendszabályozzák már meg végre, segély csak munka ellenében járjon, a bűnözőknek meg saját kézzel csapjunk oda ha a rendőrség nem intézkedik. Persze nem rasszizmusról van itt szó, “cigányfajvédő” (c Kurucinfo) aki ilyet mond, hiszen nem nevezzük nevén a cigányokat fenébeis bűnöző élősködőket.

Utálom magamat szó szerint idézni mert még nekem is egoista póznak tűnik, szóval az utóbbi években hangoztatott - nem csak saját kútfőből származó - alapvetésemet hadd illeszem be ide tömören újrafogalmazva.

A XXI. század elején az uralkodó ideológia (neoliberalizmus) és társadalomszervezési rendszer (képviseleti demokráciának hívott oligarchia) válságát éli. A megváltozott globális problémákra és feltételekre nem tud reagálni, így a “fejlett” országokban és a “fejlődő” országokban egyaránt egyre jobban elveszíti a kontrollt. Ez önmagában még szerencsés lenne, de egyrészt széles tömegek katasztrófikus elszegényedésével jár, másrészt a diktatórikus kommunista forradalmak bukása után a jelenlegi rezsimből kiábránduló emberek nem találnak vállalható szociális igazságot nyújtó ideológiát és elveszítik a talajt a lábuk alól. Egy részüknél ez a bezárkózásban, társadalmi felelősségük feladásában jelenik meg, más részüknél pedig a múlt autoriter, kirekesztő-korlátozó eszméinek felelevenítésében jelentkezik. Ugyan eredendően elenyésző kisebbség az, aki bűnbakkereső szándékkal néz szét az ideológiai piacon, de a neoliberális rendszer leghangosabb kritikusaként megjelenő radikális konzervatív és soviniszta neonacionalista irányzatok pozitív értékekről szóló kommunikációja szimpátiát kelt bennük. Ezeknek az ideológiáknak - bármennyire is nemes értékek megőrzését hangoztatják képviselőik - azonban mindig része a társadalmi, kulturális és gazdasági problémák miatt etnikai, vallási, kulturális vagy egyéb jól definiálható kisebbségek hibáztatása és büntetése, amik mivel ezen értékek megőrzésének köntösébe öltöztetve bukkannak fel, számos eredetileg jószándékú embert terelnek a rasszista, antiszemita, homofób és egyéb antiszociális típusú cselekedetek irányába. Ezen soviniszta eszmék közös jellemzői, hogy alapvetően valós problémákra reagálnak (éppen ezért jellemzően szociális válság idején erősödnek és a problémafelvetéssel az emberek nagy része egyet tud érteni), de megoldások terén a legprimitívebb - a helyzet kialakulásának történelmi, kulturális, társadalmi vonatkozásait figyelmen kívül hagyó - javaslatokkal operál. Jellemzően a gazdasági, fizikai, jogi erőszak valamely formája az ideálisnak tekintett megoldás, aminek kudarca - és az előre látható válaszerőszak - esetén még nagyobb erőszakkal reagál.

Ez a fenti szöveg általános nézőpontnak oké, de hogyan is jelenik meg konkrétan a cigánysággal kapcsolatos problémákban. Látszólag az “ingyensegély” és “cigánybűnözés” fogalma köré csoportosulnak a leghangosabb véleményformálók. Könnyen belátható, hogy ezzel a retorikával könnyű sikereket elérni, elvégre gazdasági és közbiztonsági szempontból is fellendülést ígér a cigányok helyretétele, míg a fent megénekelt globális válságot képviselő politikai elit szemmellátható módon számos egyéb téma mellett ezzel a témával sem szándékozik érdemben foglalkozni. így jön létre az a helyzet, ahol az opportunista hatalom ellenpólusaként látszólag a radikális szélsőjobb jelenik meg, vállaltan azzal kampányolva, hogy a jelenlegi válságra ők az egyetlen alternatív válasz. Ebben segíti őket, hogy jelen konkrét helyzetben is az általános sémát követik és egy valós társadalmi/kulturális/gazdasági problémakörre az erőszak primitív - de azonnali javulással kecsegtető - válaszát adják.

Mint minden ilyen helyzetben, az önvédelemnek nevezett erőszak és a rapid rendszabályozási láz nem csak hogy totálisan kontraproduktív lesz hosszú távon, de sokak számára morálisan sem elfogadható. Azokat invitálom most egy rövid kitekintésre, akik látják, hogy a téma valódi problémákat is felölel, ezek megoldására sehogy sem tudják elfogadni a kirekesztő vagy erőszakos javaslatokat.

Ahhoz, hogy teljességében megértsük a jelenlegi rendszert, komplex történelmi áttekintést kéne végeznünk a történelmi Magyarország etnikai és gazdasági helyzetének változásairól az utóbbi pár száz évben, amire természetesen itt most nincs lehetőségünk. A minimális kontextus kedvéért vegyük fel a fonalat Trianonnál, amikor a történelmi Magyarország területének kétharmadát elcsatolták. Egészen idáig ugyanis az ország egy multikulturális, etnikailag sokszínű társadalom kereteként szolgált, ahol bár a magyar nemzetiség volt többségben, a később elcsatolt területeken viszont már ekkor nagy százalékban éltek német, román, szláv stb. népcsoportokhoz tartozó emberek, illetve a zsidó kultúra is fénykorát élte. Trianon után nem csak az igazságtalanul kisemmizettek sértett öntudatával kellett volna tudnia megküzdenie az új határokon belül maradt magyarságnak, hanem azzal a helyzettel is, hogy évszázadok óta először hirtelen egyedül monopolhelyzetbe került az országban, ami a kisebbségek iránti felelősséggel is együtt jár. A következő időszakot nem részletezem, a második világháborúban és környékén történtek ékesen beszélnek arról, hogy az egyes érdekcsoportok magukhoz ragadván a hatalmat mekkora szolidaritást is voltak képesek embertársaik iránt tanúsítani. Elég, ha következőleg a szovjet megszállás idejében csatlakozunk vissza. Ekkor az éppen uralkodó materialista-autoriter kommunizmus szellemiségében egy eredendően agrárországból igyekeztek egyszerre ipari csodát és reklámországot csinálni. Mint az ilyen diktatúrákban lenni szokott, gombamód nőttek ki a gyárak a földből és munkások tömegeit kezdték el foglalkoztatni. Közismert, hogy a propaganda ellenére távol állt mindez az utópiák világától. Nagyon jól tudjuk, hogy emberek tömegei nem szabad akaratukból döntöttek a fémmegmunkálás mellett, mint ahogy azt is tudjuk, hogy a rendszer célja volt a marketing érdekében a munkanélküliséget megszüntetni azáltal, hogy gyakorlatilag elvégzendő munka nélkül is felvették az embereket, a munkanélküliséget (és hajléktalanságot) viszont “közveszélyes csavargás” néven tiltották. A mezőgazdaság természetesen nem szűnt meg, azonban alapvető strukturális átalakuláson esett át és termelőszövetkezeteken keresztül folyt a munka koordinálása. Anélkül, hogy relativizálni akarnánk a kommunista-szocialista diktatúra szörnyűségeit (melyek világszerte még a nemzetiszocialisták tetteinél is több halálos áldozatot követeltek), azt jelen téma szempontjából fontos feljegyeznünk, hogy gyakorlatilag egy minimális szociális biztonság az emberek túlnyomó többségének folyamatosan biztosítva volt. Ez akkor válik fontossá, amikor elérünk a rendszerváltáshoz, ahol a jelenlegi és az egykori politikai elit szűkkörű megállapodásait követően újabb strukturális átalakítások kezdődtek. Bár egy átalakítás rosszat és jót is hoz, ideális esetben ez utóbbi jelentős túlsúlyban van, jelen esetben viszont ha a vidék szemszögéből nézzük a helyzetet, pont fordítva alakult. Pár év alatt - és erre szeretnek a mai értelmiségiek “zavaros idők voltak azok” frázist sóhajtva reagálni - gyakorlatilag a teljes vidéki mezőgazdaság és ipar leépítésre került. Több százezer ember került utcára egyik napról a másikra és jellemzően azóta - immáron 20 éve - sem kínált nekik az élet semmilyen továbblépési lehetőséget. Az országunknak immáron 20 éve nincs semmilyen kézzelfogható koncepciója vidékfejlesztés terén. Környezeti adottságaink alapján lehetnénk agrár-bio nagyhatalom, fejlődhetne az öko- és falusi turizmus, kiaknázhatnánk tipikusan hungaricumnak számító produktumainkat a pirospaprikától a magyar borokig, de semmi ilyesmi nem történik. Bebetonozódott, hogy a nagyvárosi értelmiség tematizálja a közbeszédet, így a számukra nem létező témák a gyakorlatban is nem létező témákká válnak. A hatalom ingerküszöbét maximum a csődközeli gazdák útlezárásai érik el, ekkor kihelyezik a traktorral behajtani tilos táblákat és adnak annyi pénzt a jóembereknek, amiből éppen nem halnak éhen jövő ilyenkorig. Csak hogy értsük a probléma súlyát: a rendszerváltás óta 24 alkalommal fordult elő, hogy egy önkormányzat csődöt jelentett. Ez 24 alkalommal jelentette azt, hogy a Magyar Köztársaság törvényes népképviseleti struktúrájának egy eleme anyagi okokból képtelen volt biztosítani az alapvető egészségügyi, oktatási vagy egyéb infrastrukturális kötelességeit. A vidék jelenleg minden dramatizálás nélkül is haldoklik, ezen nem segít a fiatalok nagyvárosok felé történő mozgása és a folyamatos elöregedés sem.

Mindez azért érdekes a cigányok helyzetének tárgyalásakor, mert a cigány etnikumú lakosság túlnyomó része pont az érintett társadalmi csoportba tartozik. A rendszerváltás előtt a TSZ-ekben és a gyárakban dolgoztak betanított kétkezi munkásként, aztán gyakorlatilag egyik napról a másikra teljes ismerettségi körükkel együtt vesztették el megélhetésüket. Ez azt jelenti, hogy míg a magyar nemzetiségű lakosság egy része számára viszonylagos menedéket nyújtott a jobb helyzetben lévő családtagokon és ismerősökön keresztül szerzett ilyen-olyan munkalehetőség, addig a teljes cigány közösség egyszerre lett a mélyszegénység és az indirekt össztársadalmi szegregáció áldozata. A helyzet megértéséhez kulcsfontosággú tényező, hogy most az azóta eltelt húsz éves intervallumról beszélünk. Mindenki megnézheti saját életén, mennyit jelent számára húsz év, nekem gyakorlatilag a teljes tudatos életem erre az időszakra esik. Tegyük hozzá, hogy a cigány hagyományoknál máig eleven él a saját történelmi emlékeinkből is ismerős (modern szemmel) kamaszkori házasságok gyakorlata, azaz itt egy teljes többszázezres etnikai-kulturális csoport másfél generációja született ebbe a helyzetbe és nőtt is fel úgy, hogy semmi mást nem látott. Soha nem létezett számára jövőkép, soha nem volt helye a világban, soha nem volt része a többség társadalompolitikájának. Ez legalábbis ugyanolyan elveszett generáció, mint a világháborúk vagy Vietnám után beilleszkedni képtelen veterángenerációk. Egyértelműen kimondhatjuk: a helyzet borzasztó. Lehetne felelősöket kutatni a múltban, de a mában ez nem nyújt megoldást. A kontextust viszont nem szabad megkerülnünk. Itt egy olyan társadalmi rétegről van szó, amelynek soha nem volt esélye sem egy épeszű rendszer egyenrangú részeseinek lenni. Soha nem kaptak semmilyen motivációt az önfejlesztésre, hisz az előttük tornyosuló falak önerőből egyértelműen megmászhatatlan volt. Lehet jönni különböző példákkal, hogy egy-egy magyar nemzetiségű a mélyszegénységből is képes volt a konzervatívoknak megfelelő életet élni. De számukra ott volt az entikailag legalább azonos jobbmódú közeg, az azonos bőrszínnek köszönhető azonnali asszimiláció lehetősége, az etnikai csoporton belül létező hangadó értelmiségi csoportok, a furcsa vagy néha groteszk, de mégis létező példák az érvényesülésre. A cigányság számára azonban semmi ilyen nem volt és nincs is. Mi már tíz éve használjuk az internetet mindennapi tevékenységeinkhez és a világról alkotott képünk alakításához, melynek eredménye kapcsolatrendszerünkön keresztül szájhagyomány útján az online világtól távol élő Mari nénikhez is eljut. A falusi cigányság mindennapjaiban azonban ez nem létezik. Nincs jövőkép, nincs remény, nincs támogatás, nincs vesztenivaló. És ilyenkor sajnos vannak, akik Robin Hoodnak vagy vadnyugati cowboynak hiszik magukat és megélhetésért, de akár a brahi kedvéért is erőszakos bűncselekményeket követnek el. Ezekkel a cselekedetekkel nyilvánvalóan akkor sem tudok szimpatizálni, ha társadalmi helyzetüket megértem. Ez ténylegesen nagyon sok ember számára napi szintű félelmet, megaláztatást és közvetlen veszélyt jelent. De ugyanúgy, ahogy nem tudom elfogadni azokat az antiszociális cselekedeteket, amelyeket éppen cigány etnikumú emberek követnek el bármennyire is megértem ezek forrását, ugyanúgy nem tudom elfogadni a cigányok ellen irányuló megkülönböztetést és erőszakot. Itt az erőszak témakörének alap kérdéséhez jutunk vissza: bármilyen vélt vagy valós sérelem jogalapot adhat-e arra, hogy más emberek ellen erőszakot kövessek el? A cél szentesíti-e az erőszakot? Szerintem - és minden humanista szerint - semmiképp. Az erőszak ugyanis újabb sérelmeket generál, melyek e szerint a logika szerint jogos bosszúra adnak alapot, ami innentől véget nem érő körforgásban teszi tönkre minden ember életét. Itt nézhetjük az amerikai afro-latin bandaháborúkat, az izreal-palesztín konfliktust, vagy bármi hasonló helyzetet, ugyanazt látjuk: az erőszak minden alkalommal visszaüt az elkövetőjére. Ebből a nézőpontból kiindulva fontosnak tartom, hogy a cigányokat bűnbaknak kikiáltó bármiféle rendezési törekvést gyökerénél fogva elutasítsunk. Alapvetően etnikai neheztelésre építő koncepcióból származó javaslatok akkor is negatív folyamatokat generálnak, ha a konkrét javaslatok éppen pozitívak lennének.