Tovább folytatódik az énblog-jelleg, ócsanálosi zsáktöltésről/-hordásról fotóblog és beszámoló, plusz a következő napokban várható helyzet. Nekem ugye nem volt olyan szerencsém, hogy gárdisták, országyűlési képviselők és újságírók körében rámoljak, így a dokumentálás is rám maradt. Bár láthatóan össznépi sport volt a helyi lakosság körében is a mobilos katasztrófafotózás és gumicsizmás iwiwképek gyártása, amíg fotóz az ember, addig nem dolgozik, így viszonylag kevés képet csináltam, azokat is csak a nyugodtabb pillanatokban. 

A dolog ott kezdődött, hogy a szerdai adományleadás miatt tudtam, hogy aznap nem fogok tudni lemenni valahova segíteni, így legalább azon pörögtem, hogy kiderítsem, másnap hova menjek. Ezen a téren látszólag nagy segítség az internet, ezernyi telefonszámot találtam ugyanis, ahol elvileg lehetett munkára jelentkezni. Csak a gyakorlatban nem, többszöri próbálkozásra is az derült ki, hogy vagy nem tudnak semmit, vagy azt tudják, hogy épp nem kell ember. Közben lassan este lett, így már érdeklődni se nagyon tudtam hol. Így hát éjszaka szokás szerint dolgoztam, aludtam 2-3 órát, majd hajnalban félálomban hozott spontán elhatározásból felültem az első Miskolcra tartó vonatra. 

A konkrét helyválasztás több szempontból is meglepő döntés volt tőlem (már ha a hajnali kelésen át is ugrunk). Az egyik, hogy Tapolcát leszámítva életemben nem jártam Miskolcon, de egy sikeres egyetemi felvételi -> passzív félévek tengere -> hallgatói jogviszony megszűnése körön már mégis túl voltam a helyi egyetemmel és ilyenkor azért nem rossz, ha a tanulmányi néniket és engem pár száz kilométer választ el. Másrészt pedig az utat mindenképpen alvással szerettem volna tölteni, viszont amikor ezt utoljára ezen a vonalon megtettem, akkor ébredés után kénytelen voltam kitalálni, hogy iratok és pénz nélkül hogy fogok magamnak hirtelen új mobiltelefont venni, ami ugye nem a legjobb élmény. Végül mindent magamracsomózva bíztam a jószerencsémben, ami már csak azért is bevállt, mert pont Miskolc előtt fel is ébredtem. 

Itt utoljára megpróbáltam telefonos segítséget kérni, méghozzá a BAZ megyei katasztrófavédelmi hivataltól, ahol végül egy nagyon kedves, nagyon vidám hangú hölggyel sikerült kedélyesen elbeszélgetnem, azonban állítása szerint sehol semmilyen formában nem volt szükség önkéntesekre. Ezen egy kicsit bemogorvultam, elvégre az már a vonatból is látszott, hogy ázik a környék, szolnoki gyerekként láttam is már pár árvizet, szóval biztos voltam benne, hogy ez így ebben a formában nem igaz. Végül úgy döntöttem, hogy Ongán keresztül Ócsanálos felé veszem az irányt, előző napi híradások szerint itt volt várható az országban a legnagyobb készültség, hátha be tudok valamibe segíteni. 

Ahogy az útviszonyokból lehetett sejteni, jó helyen jártam, a megérkezésem pillanatában már be is lettem fogva homokzsáktöltésre a helyi lakosok mellé. Ócsanálos méretéről egyébként sokat elmond, hogy nem önálló település, az Onga nevű metropoliszhoz tartozik közigazgatásilag, az út pedig ami ide bejön, nem is megy tovább. Bárki, akinek volt szerencséje életében némi időt eltölteni kistelepülésen, ismerheti a barátságos hangulatot: a mellettem lapátoló bácsi konkrétan a harmadik kérdésével (honnanjöttél, mitdolgozol után) jutott el odáig, hogy nős vagyok-e, mert neki van egy "eladósorban lévő szőke bombázó leánya". Mint minden olyan helyzetben, amikor kvázi lényegtelen, hogy ki vagyok, mi vagyok, pesti informatikusként mutatkoztam be (a Szolnokról származó pesti szabadúszó programozó és globalizációkritikus társadalompolitikai önkéntes aktivista mondjuk elég tájidegenül hangzott volna), ami ugye a falusiak szemében életképesség terén előre látható módon egy udvari bolond és egy szárnyatlan gólya közé helyezi el az embert. Természetesen szembesültem azzal a problémával is, hogy mivel hajnalban valahogy nem sikerült 48-as gumicsizmaárusító helyet találnom, így némi kreativitást igényelt a vízszigetelés megoldása, amivel csak tovább erősítettem a pestiek bolondosságáról kialakított képet. 

Az aktuális homokzsák-töltés után a következő ciklus ezek kipakolása volt, amikor először tekinthettem be a falu belsejének aktuális állapotába. 

 Egyébként elképzelésem sincs, hogy a BAZ katasztrófáközpont szerint ide miért ne kellettek volna önkéntesek...

 Eleinte még szokatlan, hogy minden terepjáró, traktor és kisteher kétéltűként közlekedik...

 ...de hamar megszokottá válik a környezet...

 ...pláne, hogy dolgozni úgyis mindig ott kell, ahol áll a víz.

A munkások 80%-a amúgy nálunk láthatóan kemény fizikai munkához szokott cigány volt, a maradék pedig környékbeli vagy más más településekről érkezett fehér. Árpádsávos emberből összesen kettőt láttam, ők Miskolcon álltak egy buszmegállóban, azaz a jelek szerint a nemzeti radikális segélycsapatok nem egyenletesen oszlottak el a települések között...

 Balra a térségi védelmi megbízott (illetve valami olyasmi, ő sem tudta megmondani pontosan a titulusát), jobbra meg egy monokról érkezett cigány társaság vezetője, aki még gumicsizmát is akart adni nekem, amíg meg nem hallotta mekkora kellene.

 Ez egy, a történet szempontjából teljesen lényegtelen gólya, de aki gólyátlan vidéken nőtt fel, mindig imádni szokta az ilyet, küldöm nekik.

A szervezés egyébként, ahogy az Kiss Ádám Hírszerzőn megjelent cikkében is szerepelt, csapnivaló volt, aminek láthatóan nem a helyszínen dolgozó vezetők voltak az okai, hanem egyszerűen az, hogy ekkora katasztrófa lehetőségével még a katasztrófavédelem sem számolt. Ezért egyrészt rutin nélkül kellett nagyon sokat improvizálni, másrészt az irodákban ülő, konkrét helyzetet nem látó felsővezetéssel való bürokratikus egyeztetés (fél kézzel homokzsákot rakva) rengeteg üresjáratot vagy éppen egymásraszervezést generált. 

Túlzottan sok egyéb élményről nem tudok beszámolni:

 Apraja-nagyja tölti a zsákot és csatárláncban adja föl a platóra...

 ...majd lepakoljuk azokat...

...végül csatárláncban mennek házfalhoz, töltéshez.

 A végeredmény valahogy így néz ki...

...illetve így.

Este sajnos jönnöm kellett vissza, hiszen szervezés alatt áll a lakhatás-kilakoltatás témában több dolog is, és annak volt megbeszélése, amiről persze a késő vonatok miatt sikerült elkésnem.

Miskolc Tiszai pu meets Sallinger

Mint az utolsó, gátas fotókon látszik, mostanra a nagyobb természetes vizek a legtöbb helyen elég jól le lettek szigetelve, ezzel - bízzunk benne - nagyobb bajok már nem lesznek. A gond viszont, hogy a folyók vízszintje a legtöbb helyen fél-egy méterrel magasabban van, mint a belvíz szint, ami azt jelenti, hogy ez a következő napokban a talajon keresztül át fog szivárogni, és 20-40 centivel megemeli a belvizet, ami egy eleve vízben álló település esetében elég kritikus tud lenni. Mivel a téma újdonságának varázsa is kopik, ráadásul belvizet nem lehet olyan szépen fotózni, mint egy gátszakadást, így valószínűleg a média figyelme a következő napokban már csak csökkenni fog, dacára annak, hogy napokon keresztül nagy szükség lesz még a védekezésre. Úgyhogy mindenkinek, csak javasolni tudom, hogy vegyen részt szintén a munkában. Elsőként megérheti a hivatalos szerveknél érdeklődni a biztonság kedvéért, de valószínűleg igaziból helyben lakó ismerősöknél praktikusabb kérdezősködni róla, hogy hova kell ember, végső esetben pedig - mint a fenti példa is mutatja - megérheti kétmondatos sajtóhírek alapján is elindulni, szinte biztos, hogy lesz teendő.