"Ha a fidesz szerint rendben van hogy komolyan vehetetlen alakok irányítják az országot, én sem fogom komolyan venni őket. Ha szerintük helyénvaló, hogy pártirányítással bábintézményeket üzemeltetnek, ezekre én is pártszervezetként fogok tekinteni. Ha szerintük az új alkotmány egy állampolgárokra nem tartozó firkálmány, én is így fogom kezelni. És ha szerintük a törvények közmegegyezés nélküli párthatározatok, akkor én is pont olyan magasról fogok tenni ezekre, mint bármely párthatározatra."

Azok közé tartozom, akik gyerekként tapasztalták csak meg az előző rendszer végét. Nem sokat értettem belőle, de nem egészen a régmúlt történelme számomra. Ha homályosak is, de vannak emlékeim arról a világról, volt mire épüljön mindaz amit később különböző forrásokból gyűjtöttem össze. Bármennyire is értékelem az egykori rendszerben a jelenleginél sokkal erősebb szociális biztonságot, a megélhetés és lakhatás kiszámíthatóságát, soha nem fogok tudni viszolygás nélkül gondolni rá. Önkényuralmi, parancsuralmi rendszerben ugyanis nincsenek önálló, szabad emberek. Vannak, akik önkényesen parancsokat adnak, mások pedig kötelesek vagyunk azt teljesíteni. Nem azért, mert jónak gondoljuk, nem azért, mert nagy általánosságban ezek a közjót fogják szolgálni, nem azért, mert az emberek közössége erre jutott, hanem egyetlen okból kifolyólag: ha nem tesszük, amit kell, jön a karhatalom és erővel kényszerít. Még a saját életünknek sem vagyunk teljesen urai: ha nálunk hatalmasabbaknak úgy tetszik, magánéletünk, egészségünk, családunk is bármikor lerombolható és nem tehetünk ellene semmit. Még közösségeink sem nagyon tudnak lenni, hiszen nem csak tilos a fennálló rend elleni szervezkedés, de mivel a felemelkedés egyetlen módja a képmutatás és a hatalmasokhoz dörgölődzés, így az emberek egymáson is áttaposnak azért, hogy a közösen gyűlölt vezetőktől alamizsnához jussanak. Elméletileg - és gyakran gyakorlatilag is - tehetetlenek vagyunk, semmilyen legális eszközünk a helyzet megváltoztatására. Az egyetlen lehetőségünk az életünk és környezetünk feletti minimális kontroll, vagy legalább a kontroll illúziójának visszanyerésére a lázadás, az illegalitással járó kockázat vállalása. Hiszen ne feledjük: önkényuralmi rendszerben a törvény nem bírja a nép morális támogatását, ez csupán egy erővel ránk kényszerített "házirend", ami alapján élnünk kell, ha nem akarjuk, hogy az önjelölt földesúr haragját magunkra vonjuk.

Ez változott meg jelentősen a rendszerváltáskor. Persze elég szerencsétlen rendszerváltás volt ez, szerencsétlen parlamentáris demokrácia is született belőle. Saját indíttatásból életemben először a Bokros-csomag ellen demonstráltam, azóta pedig igyekszem egyre nagyobb intenzitással részt venni a rendszerünket jobbítani, a hatalmukkal visszaélőket pedig kordában tartani próbáló aktivitásokban, szóval nem én leszek az, aki giccses emlékművet formál az utóbbi húsz évünknek. Vettem részt pártban, egyesületekben, be nem jegyzett csoportokban, önkéntesként szerveztem vagy részvételemmel támogattam rengeteg demonstrációt, kerekasztal-beszélgetéseket, népszavazási kezdeményezéseket, törvénymódosító kampányokat, iskolai foglalkozásokat, szemléletformáló vetítéseket, tiltakoztam törvényjavaslatok, kormányrendeletek, alkotmánybírósági döntések, önkormányzati rendeletek ellen, cikkeket írtam, éhségsztrájkoltam, parlament karzatáról szórólapoztam, Zengőt másztam, vagy akár házfelújításban, homokzsákpakolásban segítettem. Foglalkoztam háborúkkal, korrupcióval, egészségüggyel, oktatással, környezetvédelemmel, városfejlesztéssel, közlekedéssel, rendőri erőszakkal, valamint a menekültek, melegek, hajléktalan emberek, etnikai és vallási kisebbségek elleni állami és állampolgári kirekesztéssel. Ha ebből nem lenne teljesen egyértelmű: nem csak dicshimnuszt nem zengenék a befektetői csoportok által vezérelt formális demokratikus kapitalista rendszerünknek, de drasztikusan lesújtó véleménnyel voltam, vagyok és leszek is róla. 

Egy nagyon fontos dologban viszont lényegesen különbözik ez a rendszer a szocialista rendszertől: még ha gúzsba is köt mindannyiunkat a szociális és anyagi helyzetünk, még ha erőtlenek is vagyunk a gazdasági hatalmukkal visszaélőkkel szemben, és még ha a gyakorlatban ezt nagyon nehéz is érvényesíteni, de ebben az országban legalább elméletileg akkor is miénk, az állampolgároké volt a legfőbb hatalom. Ha nehezen is, de mindig lehetett beleszólásunk a dolgokba. Ha egy-egy hatalmasság el is kapatta magát - ami mondjuk inkább a szabály volt, semmint a kivétel - mindig tudtunk valahova fordulni. A fékek és egyensúlyok elvére és a hatalmi ágak szétválasztására épülő demokratikus intéményrendszer nem egy üres lufi volt, hanem egy mindennapi gyakorlatban használható struktúra. Teljesen mindegy volt, hogy ki sértett éppen törvényt vagy Alkotmányt, legyen az egy önkormányzat, a kormány, egy állami szerv, vagy bármi más, mindig tudtuk, hogy lesz kihez fordulni: a Köztársasági Elnök, az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, az ügyészség, a bíróság, a rendőrség, vagy valamely más intézmény illetékes lesz az ügyünkben, és legalább lehetett reménykedni benne, hogy egyik-másik képes is lesz elvégezni feladatát. Ezáltal minden egyes állampolgárnak legalább minimális kontrollja lehetett a saját élete és a környezete fölött. Tudhattuk, hogy bár továbbra is ki vagyunk szolgáltatva a hatalom gyakorlóinak, de nem vagyunk teljesen tehetetlenek, mindig el tudunk kezdeni valamit csinálni annak érdekében, hogy az Alkotmányt és a törvényeket velük is betartassuk. Ugyanis az Alkotmányunk és törvényeink a mi akaratunkat szimbolizálták. Nyilván tudjuk, hogy a valóságban ezen szabályok aktuális állapota nem igazán felel meg az elvárásainknak, de még ha egy szerencsétlen és korrupt képviseleti rendszeren keresztül is, de akkor is a mi felhatalmazásunkból, egymást váltogatva, lépésenként módosítgató kormányok tették olyanná őket, amilyenné, azaz legalább némi ráhatásunk volt állampolgárként. Még így, sánta formájában is egy viszonylagos egyetértés övezi ezt a jogi keretet: legtöbben elfogadjuk, hogy ami ezekben le van írva, az a közjóra való közös törekvésünk aktuális állapota. Fejleszteni ugyan bőven van mit rajta, de maga a rendszer nem akaratunk ellenére van ránk erőltetve. Én ugyan betenném az Alkotmányba a lakhatási jogot és az azonosneműek házasodási jogát, amiket a már benne szereplő háborúellenességgel együtt megfelelő törvényekkel is megtámogatnék - hogy csak pár példát említsek -, miközben konzervatív polgártársaim épp ellenkező előjelű módosításokat látnának szívesen. De az Alkotmány, a törvények és a jogrend ettől még mindannyiunk számára hivatkozási alapok. Küzdünk azért hogy változzon, hogy kinek-kinek szubjektív meggyőződése szerint alkalmasabb legyen az emberek érdekeinek szolgálatára, de addig is többnyire elfogadjuk, mint a közösség jelenlegi szabályait. 

A jelenlegi kormány pedig ezt a status quot rúgta fel. Nem csak az összes hatalmi ág valódi döntési képességét szűntette meg, és emelte be az egykor demokratikus intézményekre tartozó döntéseket a saját pártjába - mint arról nemrég írtam - hanem hirtelen jött lázálmai alapján a közösnek elfogadott játékszabályainkat is napi szinten írja át. Utcánalvás tiltása, aluljárók lezárása éjszakára, szociális segély "rendezett lakhatási körülményekhez" kötése, egyetemi felvételi lehetetlenné tétele, hallgatói önkormányzatok megbénítása, büntetőadók, egy kulcsos adó, gazdagoknak szóló nagycsaládos adókedvezmény, minimálbér megadóztatása, médiaalkotmányban a forrásvédelem megszűntetése és a sajtószabadság korlátozása, civilek fellebezési jogának eltörlése, menekült gyerekek bűnözőként kezelése, önkormányzati és parlamenti választás átalakítása, és ezek még csak a törvényekből szemezgetések. A készülő alkotmányról nem sokat lehet tudni, de annyit igen, hogy Szent Korona lesz benne, alapjogi szinten tiltva lesz az abortusz és a melegházasság, viszont szavazati jogot kapnak a határon túli magyarok is és kétkamarás lesz a parlament, Schmitt Pál által kijelölt felsőházi képviselőkkel. 

Nekem pedig baromira elegem van. Mi a fene maradt, ami miatt nekem bármi közöm kéne legyen ennek a kormánynak a működéséhez?

A bohóctársulatra emlékeztető kormányzati vezetők? Hoffmann "erkölcsi nevelés" Rózsa, Szalai "tartalomszűrés" Annamária, Szőcs "finnugor" Géza, Stumpf "alkotmánybíró" István? Komolyan az összetett mondatok értelmezésével is hadilábon álló Schmitt Pálról kéne elhinnem, hogy ő a Legfőbb Közjogi Méltóság? Könyörgöm, ha egy semmi ellen nem tiltakozó báb kellett Köztársasági Elnöknek, akkor legalább tettek volna oda egy lovat, az történelmi előzménnyel is bírna, személyében pedig szebb, okosabb és méltóságteljesebb is lenne. 

Vagy a Magyar Köztársaság demokratikus intézményrendszere kéne a kapcsolatom legyen a jogállamhoz? Hiszen azt pont most szüntették meg, még a földet is felszántották utána, éppen csak besózni kell és kész is. Azt írtam az elején, hogy gyűlölöm az önkényuralmi rendszerben, hogy tehetetlenné teszi az állampolgárt, kiveszi a kezéből a kontrollt a saját élete és környezete fölött, pontosan így érzek a jelenlegi helyzettel is. Innentől ha az állampolgár a hatalmával visszaélő, törvény- vagy alkotmánysértő önkormányzattal, hivatallal, minisztériummal, bármivel találkozik, akkor semmi esélye sem lesz változtatni a szituáción. Mehet panaszra egy törvényekre magasról tevő fideszes alak miatt annak párttársához. Nap mint nap tapasztalhattam az utóbbi években, hogy a különböző szervek még úgyis csak elvétve szeretnék betartani a törvényeket, hogy eddig állampolgári és hivatali kontroll is volt rajtuk valamennyi. Innentől ha több milliárdos ingatlanokat bagóért privatizálnak, műemlékvédett épületeket bontanak le, védett fasort akarnak kivágnak, park helyére törvénytelen mélygarázst építenének - hogy csak pár valós példát mondjak egyetlen kerület utóbbi pár évéből és vetítsük ezt ki nyugodtan országos szintre - akkor senki és semmi nem akadályozhatja meg őket. 

Maradna még az alkotmányos törvényi keret, amihez eddig azért némi közünk volt. Volt súlya a dolgoknak. Most viszont a törvény megint azzá vált, mint az előző, önkényuralmi rendszerben: pár lendkerekes idióta által kitalált, a társadalomhoz egyáltalán nem kapcsolódó házirenddé. Amit betartatnak, mert ők az erősebbek. Ha épp nincs törvény, ami alapján meg lehetne büntetni, de mégis meg akarnak, megtehetik, de akár összedobhatnak gyorsan egy törvényt a látszat kedvéért. A leendő alkotmánynak csúfolt valami pedig nem egy valódi alaptörvény, nem egy ország állampolgárainak közös megegyezése, csak egy sajtpapír, amire pár fideszes felírta, szerinte mi lenne jó, és majd odaütnek, ha szerintem nem az. 

Röpke pár hónap alatt a fidesz képes volt a szememben megsemmisíteni a kormány vezetői, az intézményei, a leendő alkotmány és a folyamatosan változó törvényi szabályozás minden maradék tekintélyét, fontosságát. Ha a fidesz szerint rendben van hogy komolyan vehetetlen alakok irányítják az országot, én sem fogom komolyan venni őket. Ha szerintük helyénvaló, hogy pártirányítással bábintézményeket üzemeltetnek, ezekre én is pártszervezetként fogok tekinteni. Ha szerintük az új alkotmány egy állampolgárokra nem tartozó firkálmány, én is így fogom kezelni. És ha szerintük a törvények közmegegyezés nélküli párthatározatok, akkor én is pont olyan magasról fogok tenni ezekre, mint bármely párthatározatra.

Én a (közösség akaratát legalább minimálisan szimbolizáló) törvényeket tisztelő, azok alkalmazására saját meggyőződésből törekvő állampolgára vagyok a Magyar Köztársaságnak. A kormánypárt azonban megszüntette ezt a jogrendszert. Tudomásul veszem hát az új játékszabályokat, miszerint ha nem alkalmazkodom a párt által folyamatosan megalkotott házirendhez, akkor a párt a teljes általa irányított államhatalommal fel tud lépni ellenem. Innentől viszont - egészen az ország demokratikus működésének helyreállításáig - számomra ezek a törvénynek és alkotmánynak nevezett párthatározatok semmiféle erkölcsi útmutatást nem jelentenek a követendő viselkedésre, mint ahogy az ezeket betartatni kívánó állami intézményeket is annak tartom, amik: morális alap nélküli, szubjektív világnézetüket erővel érvényesíteni próbáló pártintézményeknek.