Elsőre marginális problémának tűnik, de minden héten, minden nap, minden percben szembesülve vele, hogy a magyar közéletben a jobb-bal fogalmak mennyire eltorzultak, kicsit nehézzé teszik az értékalapú politikai gondolkodást. Régóta szerettem volna, hogy ha egyszer azt írom, hogy baloldali vagy liberális, akkor legyen egy hivatkozási alap, amihez lehet viszonyítani, itt most ilyesmik összefoglalására teszek egy kísérletet. Van saját ideológiai preferenciám, itt most nem cél ennek kidomborítása, ha mégis valahol becsúszik, hát emberi hibaszázalék.

Van pár dolog, amit az alábbi rendszerezési elméletről tudni kell, mielőtt belekezdünk.

Az első, hogy borzasztóan elavult. A poszt-globalizációs világ társadalmi problémáira adott válaszok kategorizálásában nem igazán nyújt segítséget, olyan mint ha azt kéreznéd, hogy a “piros” az inkább észak, dél, kelet vagy nyugat - értelmezhetetlen. Viszont még mindig reálisabb, mint a hazai jobb-bal-liberális háromszög és a hozzá tartozó fogalmak, valamint az euroatlanti térség mainstream politikai elemzői jó ideje ezt használják, rég az általános háttérműveltség része kéne legyen.

A másik tudnivaló, hogy mint minden modellezési módszer, nagymértékű leegyszerűsítéseket alkalmaz. Nagyon gyakori ugye, hogy egy embernek bizonyos témákban mondjuk baloldali, más dolgokban meg jobboldali a nézőpontja. Ha egy n dimenziós rendszerben próbáljuk ezt elhelyezni, maximum átlagolni tudunk, akkor pedig a néha szélsőbal - néha szélsőjobb nézetek ugyanúgy középre fognak esni látszólag, mint a tényleges középpártiak. Szintén egyszerűsítés, hogy az aktuális pillanatban és területen felkapott társadalompolitikai témákat szoktuk csak elemezni. Nyilván Karthágó megtámadása és a mesterséges intelligenciával rendelkező lények emberi jogai nem napjaink aktuális kérdései, fölösleges is lenne mérni. Az viszont elképzelhető, hogy valaki a mindennapi élet témáinak 90%-ban konzervatív álláspontot képvisel, míg napjaink vitatémáiban épp liberális oldalra kerül.

Szóval véleményem szerint ez a modellezési mód leginkább jól szeparálható kérdésekre megfogalmazott társadalompolitikai válaszok jellemzésére alkalmas, de hát ez is több mint a semmi.

A modell egy egyszerű kétdimenziós koordináta-rendszerben próbálja ábrázolni az ideológiákat (kép forrása WikiPedia):

Itt a két egymással ellentétes pólus-párt egy gazdasági és egy elvi képviseli.

A gazdasági pólus mentén elsősorban a közösség-egyén gazdasági felelősségvállalása mentén oszthatók fel a nézetek. A kérdés az, hogy a rászorulás, vagy a teljesítmény alapján járjon az anyagi biztonság és fejlődés.

A gazdasági jobboldali ideológiát legjobban az “aki nem dolgozik, ne is egyék” mondás jellemzi és lényege, hogy mindenki a tehetsége, szorgalma és lehetősége eredőjéből fakadó teljesítménye alapján részesedjen anyagi javakban. Neo-liberalizmusnak is hívják ezt az ideológiát, hiszen az állami szabályozástól való szabadságot kifejezett fontosságúnak tartja. A gazdasági jobboldal fő ideológiai képviselői világszinten a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap. Gyakorlati szinten pedig a multinacionális vállalatok lehetnek példák, üzletpolitikájuk és személyzeti politikájuk terén is jól megfigyelhető ez a logika. Egy neoliberális mennyországban senki nem fizetne adót és közterheket, viszont semmilyen közszolgáltatás (pl víz, börtön, utak, rendőrség stb) nem létezne, hanem minden piaci versenynek kitett magánszolgáltatásként lenne elérhető.

A baloldali ideológia reklámjául a “senkit nem hagyunk hátra” szolgálhat, elsődleges célja, hogy bizonyos szociális szint alá senki semmilyen körülmények között ne süllyedhessen, akár egyesek szerint megérdemelné, akár nem, azaz a szociális biztonságot alapvető emberi jogként próbálja kezelni. A nyugdírendszer, társadalombiztosítás, munkajog vagy a szakszervezetek alapvető baloldali formák. Egy utópisztikus baloldali világban mindenkinek nagyjából egyenlő mennyiség jutna a közös javakból, a magántulajdon fogalma viszont nem létezne, az ember nem a saját boldogulásáért, hanem a közösségért dolgozna.

A másik, függőleges dimenzió a tekintélyelvű-szabadelvű vonal. A kérdés, ami mentén megoszlanak a nézetek, miszerint van-e egy objektív erkölcsi értékrend, amihez igazodva mindenki számára eljön az egyetemes boldogság, vagy pedig elsősorban az egyén szubjektív megítélésén kell múljanak a saját életéről hozott döntései.

A tekintélyelvű oldal számára egyértelmű, hogy létezik definiálható jó és rossz, valamint az egyének szabadságjoga mindenképpen alárendelendő ennek, azaz fontosabb, hogy mindenki a helyes viselkedést kövesse, mint hogy szabadon választhassa a rosszat is. Mivel a dolgok jó-rossz volta objektíven eldönthető, így etéren szubjektív véleményeknek nincs helye. A tekintélyelvű hozzáállás azonban nem annyira egységes, mint a jobboldali vagy baloldali, hiszen különböző ideológiák mentén más és más értékek tűnnek abszolút követendőnek. Egy konzervatív nirvanában mindenki tudná mi a helyes és erkölcsös és önként alárendelné minden vágyát, kényszerét és ösztönét ennek. A konkrét autoriter utópiák természetesen eltérnek attól függően, hogy konkétan mi is az, aminek az ideológia szerint mindenkinek alá kell vetnie magát. A teremtő isten vallásai (pl júdaizmus, iszlám, kereszténység) általában viszonylag tekintélyelvűek, valamint az egyes országok nemzeti radikális mozgalmaira is ez jellemző. Az ókori egyiptom (harmadik-negyedik dinasztia) lehet nagyjából a maximális földi megvalósulása ennek a hozzáállásnak, ahol a fáraó isten leszármazottjaként teljhatalmú ura volt az egész birodalomnak, ide értve a földet és az embereket is.

A liberális oldal véleménye szerint viszont nincs ember a földön, aki képes lenne megismerni az objektív igazságokat (ha azok egyáltalán léteznek) és igazságtalan lenne ha két különböző véleményű ember közül az egyiknek a másik véleménye szerint kellene élnie. Mivel senki sem tévedhetetlen, minél szélesebb rétegekre bízzuk a döntést, annál valószínűbb hogy ha tévednek is, saját és nem mások hibás döntéseinek következményét kell elviselniük. Emellett fontos a kisebbségi érdekek védelme, hiszen attól még, mert valaki eltér a többségtől, fontos, hogy azonos szabadságfokkal rendelkezzen. Az alulról szerveződő mozgalmak, decentralizált fórumok és közvetlen demokratikus eszközök (pl. népszavazás) a tipikus megnyilvánulásai a liberális törekvéseknek. A liberális paradicsomban mindenki azt csinál, amit szeretne, az emberek józan belátásból nem ártanak egymásnak, a kisebb kényelmetlenségeket pedig elnézik és mindenki nagyon örül.

A fenti jellemzésekből remélem jól leszűrhető, hogy a jobb-bal vonal gazdaságilag alapvetően a közösségi versus egyéni felelősségvállalásról, a liberális-tekintélyelvű vonal pedig az objektívnek feltételezett erkölcs és az egyéni szabadság arányairól szól.

Mindez egyébként számomra elsőként ott érdekes, amikor a hazai politikai életre vetítjük. A magyar bipoláris rendszerben a kormány mindig tekintélyelvű jobboldali politikát követ, az ellenzék pedig baloldali liberális szólamokat hangoztat. Ez különösen groteszk az utóbbi pár évet nézve, ahol a “balliberális” kormány az oktatás és egészségügy terén alapvetően jobboldali reformot hirdetett meg, a piaci verseny ideológiáját viszont tekintélyelvű módon megkérdőjelezhetetlennek állította be elzárkózva a társadalmi döntéshozataltól, de gondolhatunk az utcai zavargások idején foganatosított “aki az utcán sétál, azt megverjük és bevisszük” mentalitású túlkapásokra is. Mindeközben a hazai “jobboldali konzervatív” ellenzék persze folyamatos baloldali, liberális propagandát folytatott, ahol az emberek szociális biztonságáért és szabadságjogaiért aggódott. Ha valaki még emlékszik a 8-10 évvel ezelőtti helyzetre, akkor pontosan ugyanez volt az ideológiai leosztás, csak a szerepek cserélődtek meg a párttömbök között.
És ebben a példában nagyon szépen megmutatkozik egy másik hiányossága a modellnek, miszerint komplett politikai programokat csak akkor képes elhelyezni, ha azok következetesen ezek mentén az ideológiák mentén definiálják magukat. Ha valaki például szabadelvű kapitalistának vallja magát (mindent szabadjon mindenkinek, semmi senkinek ne legyen kötelező) és ebből származtatja minden cselekedetét, akkor folyamatosan könnyű lesz elhelyezni ebben a térben. Azokat a programokat viszont, amik egy más ideológia mentén definiálják magukat, már sokkal nehezebb. Ez lehet azért, mert mint a mai pártok, egyszerűen egy hiteltelen populizmusról szólnak, ami mindig arra kanyarodik, amerre önös pártérdekei sodorják. De lehet azért is, mert teljesen más forrásból származtatják eszmeiségüket (ilyenek például a humanisták), így ugyan ideológiájuk saját rendszerükben koherens, ha ebbe a rendszerbe próbáljuk beleilleszteni, akkor az egyes javaslataik különböző oldalinak számíthatnak.

A humanisták által képviselt újhumanizmus ugye nem egy társadalompolitikai eszmerendszer, hanem egy egy olyan gyakorlati filozófia, amiből társadalompolitikai javaslatok is származnak. Az újhumanizmus számára központi deklaráció, hogy az ember a legfőbb érték, és a legfőbb cél minden ember életében a fájdalom és szenvedés (mint lelki fájdalom) csökkentése. Mivel az újhumanizmus szerint a szenvedést az erőszak (fizikain felül lelki, gazdasági, faji stb) okozza, így az erőszakmentesség és megkülönböztetés-mentesség képezi a politikai tevékenység alapját, amit önmagában ugye elég nehéz lenne a fenti ábrába beerőltetni. Az egyes területekre vetítve ezeket az alapokat viszont különböző oldali képet kapunk. A kultúrák és kisebbségek támogatása számunkra egyaránt vonatkozik a határon belüli kisebbségekre, a határon túli magyarokra, és egyáltalán a földön eléggé kisebbségnek számító magyar kultúrára, ami a hagyományos XIX-XX. századi ideológiák számára gyakran összeegyeztethetetlen. Egyszerre állunk ki a fogyasztói társadalommal járó értékválság és értelemüresség ellen, miközben nem a vélt objektív igazságok és dogmarendszerek másokra eröltetését, hanem egy belső, a saját magunk számára hiteles és egységes erkölcs keresésére buzdítunk. Támogatjuk a közösségi felelősségvállalást a kiemelt fontosságú közügyek (mint oktatás, egészségügy, tömegközlekedés, természeti erőforrások) terén, de mindig kiállunk az állami túlhatalom múltbeli vagy aktuális elburjánzása ellen.

Lehetne folytatni a sort, de csak annyit akartam bemutatni vele, hogy messze nem tökéletes modellről van szó. Épp csak annyira jó, hogy értsük kicsit, hogy ha valaki balról kritizálja a kormányt, az nem azt jelenti, hogy kommunista, csak éppen egy gazdaságilag radikális jobboldali programtól balra áll, ami nem nagy szó. Alkalomadtán a XXI. század politikai erőiről szóló összefoglalást is készítek majd, ennél jóval érdekesebb lehet ugyanis, hogy a XXI. században mit jelent zöldnek, nacionalistának, kommunistának vagy bármi egyébnek lenni.