Mostanában sokat gondolkodtam azon milyen egy jó vezető és be kellett látnom, nem sok pozitív példa van előttünk a világban. Márpedig mindannyiunkra ráférne, hisz sokan vagyunk, akik életünk valamely területén vezetőként kell funkcionáljunk. Vagy egy családot kell vezetni, vagy egy kisebb nagyobb céget, vagy annak egy részét, vagy egy önkéntes közösséget, vagy egy együttest vagy bármi hasonló. Vezetőnek lenni nem ott kezdődik, hogy az ember országos- vagy világhírű, hanem a mindennapokban indul. Aztán lesznek, akik közismertek lesznek, de még ők is ugyanazon sémákat és motivációkat követik, amiket kicsiben kezdtek. Ezért aztán mindegy is, milyen téren vezetőről beszélünk, az tűnik fontosnak, miért és hogyan áll a dolgokhoz.

És számomra borzasztóan meglepő, hogy a legtöbb esetben a motiváció a többiek közül való kiemelkedés. Jobbnak lenni mint a többiek, jobb körülményeket elérni, feléjük kerülni. Nyilván egyrészt érthető, hogy mindenki szeretne jobb körülményeket magának, de vezetőként mit jelent ez? Azt, hogy emberek bizalmat helyeznek beléd, felelősséget vállalsz értük és aztán minden energiádat arra fordítod, hogy a téged valamilyen szinten követő emberek minél kevésbé tudjanak beleszólni a saját magukról szóló döntésekbe (azaz neked minél nagyobb hatalmad legyen), arra használd a közösségi erőforrásokat  - mint idő, pénz, energia, munka - hogy te minél jobban felemelkedj azaz az emberek minél nagyobb arányban saját boldogulásuk helyett a tiédért dolgozzanak? És hány ilyen szülőt, családfőt, főnököt, cégvezetőt, politikust, tisztviselőt, hírességet ismerünk, aki a tömegek szolgálatának ideológiáját reklámozza, de közben igazság szerint pont ellenkezőjét cselekszi?… Vannak szerencsére kivételek mindenhol, de ez a mentalitás általánosnak, megszokottnak számít, gyakran az egyetlen elfogadott, nem ciki motivációja a vezetővé válásnak.

Számomra egyértelmű, hogy ez nem jó út. Nem tudom elfogadni, hogy egy vezető a többiek fölé emelje magát. Az igazi vezetők őgy hiszem nem urai, hanem önkéntes szolgálói közösségüknek. Nem kapni akarnak, hanem adni. Nem saját felemelkedésük a paraméter számukra, hanem közösségük felemelkedése, legyen az egy csoport, egy ország, vagy az egész emberiség. Egynek érzik magukat választott közösségükkel, szeretnék hogy tagjainak egyre jobb legyen, így hát meg sem fordul a fejükben hogy a segíteni kívánt emberek kárára saját magukat helyezzék előtérbe. És ha mégis ezt tennék, hamar ráéreznek, hogy pont ők járnak rosszabbul.

Hiszen azért szeretnének tenni valamit, mert érzelmileg kötődnek a közösséghez. Kár, hogy túl sokan, túl sokszor használták indokolatlanul a szeretet szót, így eléggé megkopott, pedig pont ideillene. Jól leírja azt az érzést, amikor az ember egyszerre törődik másokkal, fontos számára, hogy mi van velük, keresi az új utakat, hogy minél nagyobb segítség lehessen, nem méregeti, hogy mit kap ő ebből vissza, egyszerűen örül, hogy jobb lesz tőle másoknak. De ezzel egy időben élvezi a közösséghez való tartozását, örül, hogy része lehet a nagy egésznek, hogy több-kevesebb embert fizikailag és lelkileg is közel tudhat magához. Erős emberi érzelmeket táplál a többiek iránt és mások is iránta.

Most képzeljük el, amikor ez az ember elkezdi elveszíteni ezt a kapcsolatot. Elkezdi magát mások fölé helyezni. Hirtelen nő a távolság közte és pont azok között, akik eddig fontosak voltak neki. Gyengülnek az emberi kapcsolatok, gyengül a bizalom iránta, gyengül a bizalma másokban akik hátha szintén ki akarnak emelkedni és ledönteni őt a helyéről. Szépen lassan elveszíti mindazokat a dolgokat, amik eddig a legfontosabbak voltak, erővel, hatalommal és manipulációval kell irányítani, senkiben nem bízhat, senkivel nem lehet őszinte, bármelyik nap bukása napja lehet. És mit kap ezért? Talán némi pénzt, a hatalom tudatának illúzióját, hírnevet, ami csak kívülről érdekes, belülről nem segít betömni semmilyen űrt. Még csak az sem igaz, hogy a dolgok legalább úgy haladnak majd, ahogy ő akarja, hiszen eddig közös célokért közös motivációból dolgoztak, mostanra viszont különböző motivációk feszítik a közösséget amikkel újra és újra meg kell küzdenie.

Eddigre már nem vezető valójában hanem uralkodó, többé vagy kevésbé zsarnok, aki elveszítette azokat a dolgokat is, amik eddig igazán fontosak voltak az életben.

A sors iróniája viszont, hogy ezt nem csak saját maga alakíthatja ki. Valahogy része a közösségi gondolkodásnak, hogy a vezetőket magunk főlé emeljük, piedesztálra helyezzük, kisebb-nagyobb legendákat szövünk köréjük. Távolságot építünk abból a hitünkből, hogy ő jobb, mint mi. Lehet-e vajon ennél jobban büntetni egy őszinte vezetőt? Valakit, akinek fontos a közössége, fontos a nyitott és őszinte kapcsolatok hálója? Ha piedesztálra helyezzük, eltávolítjuk magunktól, ha megtagadjuk tőle a lehetőséget, hogy egyenrangő társai lehessünk, akikkel egyenrangú emberi kapcsolata lehet, nem pont ugyanazt érjük el? Ha elfogadjuk, hogy egy igazi vezető igaz barátunk, testvérünk, társunk, ne taszítsuk ki magunktól fölfele se. Egyszerűen csak legyünk igaz barátja, testvére, társa. Csodáljuk nyugodtan jó tulajdonságait, de ismerjük és szeressük rossz oldalát is mindenféle mítizálás nélkül. Értékeljük, ha segítséget jelent társasága olyan dolgokban, amik nem a mi erős oldalunk, de fogadjuk el, ha ő is csodálja olyan dolgainkat, amikben mi vagyunk a jobbak. Vezetőnek lenni csak egy fajta hozzájárulás a közösséghez. Ha nem tartunk távolságot a jó pékektől, könyvelőktől, zenészektől, ne tegyük ezt a vezetőkkel se. Ugyanolyan emberek, mint bárki más, csak épp az általuk felvállalt szolgálat miatt sokan ismerik őket, sok ötlet jön tőlük és sokszor ők jelenítik meg az egész közösség együttes munkájának eredményét. De egy vezető ideális esetben nem főnökünk, gurunk vagy übermenschünk akar lenni, hanem társunk, mint ahogy a többiek. Egyszerűen csak ne akadályozzuk meg ebben, ha saját maga nem követi el ezt a hibát...